V. fejezet

 Gilneas ostroma azonban koránt sem volt olyan könnyű menet, mint azt sokan várták. A Worgenek a fennmaradásukért harcoltak, és ha mindez nem lett volna elég, hamarosan feltűntek az első Szövetséges hajók is. A város ostroma folytatódott, de valahogy senkinek sem akaródzott támadásba lendülni. A Forsaken erők rendületlenül katapultozták a város legkülönbözőbb pontjait, de a gyalogos egységek nem mozdultak. A Worgenektől csak pár eleve esélytelen kitörési kísérletet láthattunk. Egyedül a városi testőrség egy lázadóbb csoportja folytatott gerillaharcot az ostromlókkal.

Az ostrom főparancsnoka, Onslaught kapitány egy nap magához hívatott.

- Szükségem van egy jó képességekkel rendelkező katonára. Veszélyes feladattal bízlak meg fiam, de nincs kétségem afelől, hogy neked sikerülni fog. Az a hír járja, hogy a sisakom alá is képes lennél bebújni anélkül, hogy észrevenném.

- Teszem amit kell parancsnok úr. -mosolyogtam a dicséreten.

- Helyes. Az előre tolt egységeinknek ma reggel jelentést kellett volna tenniük nekem, de senki sem érkezett. Nem tudjuk pontosan hol lehetnek, és azt sem, hogy mi történhetett. Megadom neked a legutóbbi ismert tartózkodási helyüket, és a te feladatod lesz kideríteni, hogy mi történt. Jobb ha tudod, hogy ha már nem élnek, abban az esetben könnyedén megeshet, hogy az ellenség karjaiba futsz. Ha elvállalod a küldetést, teszek róla, hogy tetteid híre eljusson az Úrnőhöz is.

Megvártam az éjszakát, és teljes titokban indultam el, a tábor szélétől kezdve az árnyak között osontam, hogy véletlenül se észleljenek a fürkész tekintetek. Éppen eléggé ismertem a Worgenek ahhoz, hogy tisztában legyek éles szemük és kitünő szaglásuk veszélyeivel. Szerencsére a ködös idő, és a sűrűn nőtt fák az én esélyeimet növelték, így viszonylag probléma mentesen sikerült megközelítenem az előretolt állásokat. Onslaught balsejtelmei azonban beigazolódni látszottak.

Minden felé élőholt tetemek feküdtek, többségük még füstölgött, ami egy nem túl régen történt támadást látszott bizonyítani. Meglapulva és kellő távolságból körbe jártam a környéket, de mivel semmiféle mozgást nem észleltem, a lehető legóvatosabban besurrantam a tábor területére. Mind halottak voltak, de a nyomokból arra következtettem, hogy voltak akiknek sikerült elmenekülniük. Mivel ez elég kevés információnak bizonyult, úgy döntöttem, hogy követem a nyomokat.

Hangtalanul suhantam a fák között, minden apró neszre meglapulva, készen rá, hogy bármelyik pillanatban harcba szálljak egy esetleges támadóval. A menekülők nem nagyon ügyeltek rá, hogy a nyomaikat eltüntessék, így könnyedén követtem azokat egy apró viskóig. Kellő távolságból ismét körbe jártam a környéket farkasok után kutatva, de semmit sem találtam. Ez legalább jó jel volt. A házban könnyedén csapda várhatott rám, de úgy gondoltam ha már idáig eljöttem, akkor a végére járok a dolgoknak. Nesztelenül léptem be a viskó ajtaján.

- Könyörgöm ne bántsatok! -a hang a szoba közepéről, egy minden porcikájában remegő alaktól származott.

- Rutsak kapitány? -nem hittem a szememnek. A kapitányon látszott, hogy teljesen összeroppant, nem voltam biztos benne, hogy tudja ki vagyok.

- Ne bánts! -visította.

- Nem bántom kapitány. Mondja, mi történt az előre tolt egységekkel?

- Mind meghaltak. Jöttek az emberek, egy paladin vezette őket... és mindenkit lemészároltak. Senkinek sem kegyelmeztek...

Ez már nem az a Rutsak kapitány volt akit én ismertem. Csupán egy remegő roncs.

- Jöjjön kapitány úr. Visszakísérem Onslaught főparancsnokhoz.

- Nem! Itt biztonságos. Hagyjon magamra katona! Nem megyek innen sehova! -kiáltotta.

Mivel láttam, hogy meggyőzni úgysem tudnám, és kényszeríteni nem akartam a felettesemet, úgy döntöttem egyelőre magára hagyom. Ráadásul ha elkezdene az erdőben óbégatni még a nyakunkra csődítené az egész Worgen sereget.

- Rendben, akkor maradjon itt kapitány. Küldeni fogok segítséget magának. Kimenekítik, ne aggódjon. -indultam az ajtó felé.

- És maga? Hova megy? -kérdezte remegő hangon.

- Megnézem magamnak azt a hős lovagot. -feleltem miközben kiléptem a fák közé.

Egy erdőben lopakodni, az egy dolog. Egy városba feltűnés nélkül bejutni, az már egy egészen más kategória. Gilneas városát csak kétféleképpen lehetett megközelíteni. Az egyik a városba vezető hidak egyike volt, de az túlságosan is veszedelmes lett volna számomra. Így hát kénytelen voltam a másik, kevésbé kényelmes módot választani, és egy lemondó sóhajjal belemerültem a várost körülölelő jéghideg vízbe. A túlpart elérése gond nélkül sikerült és hamarosan már a házak között lopakodtam. Egy kis terepszemle után levontam a következtetést, hogy jó helyen járok. Mindenfelé katonákat láttam, és hamar előkerült a paladin is. Pietro Zaren törzsőrmester. Órákig figyeltem a katonák mozgását, míg végül cselekvésre szántam el magam. Fűtött a harag és a bosszúvágy. A falakhoz lapulva, sátortól-sátorig osonva az legsötétebb sarkok takarását kihasználva egyesével végeztem a Hetedik Légió katonáival. Nem tudom hány embert öltem meg azon az éjszakán, de biztos voltam benne, hogy az összes elhullott testvéremet bőséggel megbosszultam. De ez sem volt elég. Vakmerő gondolattól vezérelve magát Zarent is becserkésztem. Épp egy levelet írt az egyik mellette álló ládán, így még akkor sem észlelte a jelenlétemet, mikor már jó négy méterre megközelítettem.

- Éljen soká a Forsaken népe. -sziszegtem miközben mérgezett pengémet a hátába szúrtam.

A törzsőrmester felüvöltött a fájdalomtól, de nem rogyott össze. Megpördült a tengelye körül és felkapva hatalmas pallosát nekem rontott. Becsültem az erejét, hiszen pontosan tudtam, hogy hová kell szúrnom ahhoz, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzam. Még így sebesülten is elismerésre méltóan harcolt, de sorsa az első pillanattól fogva meg volt pecsételve. Kiélveztem a harc minden pillanatát, és a sok apró vágás végül elérte célját. Pietro Zaren törzsőrmester a földre zuhant. Komótosan odaléptem a haláltusáját vívó férfi mellé, majd lehajolva tőrömet a mellkasához emelve figyeltem a tekintetét. Biztos akartam lenni benne, hogy fel fogja amit hallani fog.

- Szeretném ha most nagyon jól figyelne törzsőrmester. Minden lemészárolt testvéremért kettőt fizettem vissza. Elsöpörtem a föld színéről a Hetedik Légiót. -Zaren arcára kiült a döbbenet. - Maga volt az utolsó. -a penge teljes hosszában a mellkasába mélyedt. Egy pillanatig még engem nézett, majd a tekintete üressé vált.

Kihúztam a tőrt a mellkasából, majd a levelet gondosan eltéve elindultam a híd felé. Már nem kellett bujkálnom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.